Ez egy olyan kérdés, amin sokat gondolkozom, amikor az utcán nézem a nőket. És sajnos nem elvétve téved a látókörömbe egy egy elhibázott döntés, hanem folyamatosan vonulnak előttem olyan öltözékek, amikor az ember csak annyit kérdez, de miért?

Tényleg, miért?
Miért préseli bele valaki egy kissé túlsúlyos alakját egy fehér, elöl végig gombos, szűk, kis fodrokkal díszített felsőbe, amelytől minden hurka szépen kirajzolódik a testén, és az ember másra nem is tud figyelni, csak arra, hogy szegény gombok az életükért küzdenek és kapaszkodnak, hogy vékony cérnaszál karjaikkal megtartsák magukat és ne repüljenek ki ezerrel a nagyvilágba.
Pedig ha nagy nehezen mégis az illető arcára tévedne a tekintetünk, akkor gyönyörű vonásokat látnánk.
Ha ez a nő tudná, hogy mekkora ellensége önmagának...

Vagy egy másik anyuka (ezeket mind akkor észlelem, amikor a lányomat RSG edzésre viszem, s nap mint nap bővül a  gyűjtemény) aki nagyon, nagyon szexinek képzeli magát, s jelentős méretű hátsóját közszemlére bocsátja egy 100 %-osan átlátszó, csípőn húzott bő szoknyával amely alatt egy tangát visel. Mindezt megtoldja egy mell alatt megkötött blúzzal, amely kiemeli hatalmas kebleit. A mell alatti és a csípő feletti rész, vagyis a has, minden kötöttség nélkül kiszabadul a ruhadarabok jótékony szorítása alól.
Ez az az állapot, amikor az ember szinte nem mer odanézni, szégyenkezve elfordítja a tekintetét és csak egy másik külső szemlélő pillantását kapja el és  ebből érzékeli, hogy véleményük megegyezik.

Aztán vannak persze kevésbé extrém esetek, amikor csak azt sajnálom, hogy mennyire semmitmondóan jelenik meg valaki, aki szürkeségével azt üzeni, észre se vegyetek, pedig egy kis odafigyeléssel csodákat lehetne tenni vele.
Tudom, elkapja az embert a hév, amikor a kirakatban meglát egy jó kis darabot, vagy barátnője öltött magára valami számára is kedveset.

No, de  a ruha önmagában a vállfán, vagy máson hiába szép, attól kapja meg a jellegét, ahogy mi kinézünk benne.
Az pedig, hogy rajtunk hogyan áll, elsősorban az alkatunktól függ. És hát egyértelmű, hogy minden ruha, mindenkinek nem állhat jól, ugyebár. Ha hiszed, ha nem, a nők 90 %-a nem aszerint vásárol, hogy mi áll jól neki, hanem hirtelen felindulásból.
Persze, belepillantanak a tükörbe, amikor felpróbálják az áhított darabot, de  mintha nem is magukat látnák. Elvarázsolja őket az a tény, hogy ez a legújabb modell, ilyet hord minden ismerőse a társaságból, vagy mit tudom én, még milyen hihetetlenül jelentős szempontok alapján döntenek.

Szeretném, ha odamehetnék mindenkihez és megkocogtathatnám a vállát, hogy hé, ezt komolyan gondolod?
Vagy tükröt tarthatnék elé, rögtön kettőt, egyben azt látná, ahogy kinéz, egyben pedig azt, ahogyan kinézhetne, ha ésszel alakítaná a külsejét.
Persze most biztosan sokan azt gondolják, hogy mit foglalkozom ezzel, ha ők elégedettek magukkal.. De sajnos tudom, hogy ez csak ideig óráig tart, mert utána rájönnek, hogy valami nem működik, valamiért nem érzik jól magukat a bőrükben. ( Persze ez nem a bőrük, hanem a ruhájuk...) Vagy ha nem fogják fel, hogy a kinézetükkel baj van, a visszajelzések nem olyanok, amilyeneket várnak, a külvilág nem úgy reagál rájuk, ahogy ők elképzelik.

A sikerek elmaradnak, a dolgok nem akarnak összejönni, az önbizalom csorbul... Ki hinné, hogy mindez a külsőből indult ki?